Találkozás egy régi ismerőssel

"Régen találkoztunk. Pedig egy időben nap mint nap láttuk egymást. Néha még fröccsöztünk is a lugasban, emlékszem. Az Annus néni lugasában. Mert hogy az Annus néninél laktam akkoriban albérletben, ti meg nem olyan régen költöztetek a házba. Az első házrész volt az Annus nénié, a másodikban laktak a Vicáék, hű, te, az micsoda nő volt, de senki nem mert kezdeni vele, Zsolti, a férje a falu legerősebb emberének számított, és olyan féltékeny volt, mint egy Otelló. Ti a harmadik lakók voltatok. De voltak még mögöttetek is, már nem emlékszem a nevére annak a srácnak, valami vállalkozóféle volt, ott állt a kis furgonja a bejáratnál, többször volt otthon, mint  fuvarban. Az Annus néninek mindig volt albérlője, nemcsak én. Volt az udvaron egy sufni, még azt is kiadta annak a nagydarab embernek, az ő nevét sem tudom már, de akkor szabadult a börtönből. Nem tyúklopásért ítélték el… Igen, emlékszem, mennyire meg voltatok ijedve, amikor kiderült, miféle társaságba csöppentetek, főleg a Julid, hetekbe telt, míg megnyugodott. Pedig mondtam, hogy nem rossz emberek az itt lakók, én akkor már évek óta voltam ott albérlő, és soha még csak egy szóváltás sem volt. Nem mondom, a Jóska gyerek, ha néha ivott, ami, valljuk meg, elő-előfordult, akkor szeretett okoskodni, de könnyen le lehetett csillapítani. Főleg az Annus néni értett a nyelvén, rá valahogy hallgatott, mint mindenki más is az udvarban. Volt, hogy még családi nézeteltéréseket is elsimított, valahogy mindenki hozzá ment panaszra.

Akkor még jó életem volt, albérlet, munka, levélkihordó voltam, magyarán postás. Mindenki ismert, és mindenkit ismertem a faluban, hiszen hol ezen, hol azon a területen hordtam ki a leveleket. Föl tudom mondani a falu összes utcáját sorrendben, a térkép itt van a fejemben máig. Sok névre is emlékezem, vannak itt olyan részek, hogy nem változott szinte semmi, a lakók sem, csak ha valaki meghalt vagy megházasodott: a halottakat rendszerint a Jóska vitte el, a házasodók meg vagy hozták a párjukat magukkal, vagy elköltöztek. De a táskát már nem igazán bírnám el, látod, hova jutottam. Nem, nem vagyok beteg, igaz, nem tudom, mikor látott orvos, de ötven kilót, ha nyomok, pedig nem vagyok egy mély növésű figura. És öregnek sem mondanám magam, legalábbis az életkorom szerint. Még a nyugdíjkorhatárt sem értem el, azt hiszem. Azt hiszem, de nem tudom, annyira már nem figyelek ilyesmire, minek. Úgysem lesz nyugdíjam, már az évet sem tudom, amikor utoljára rendes munkahelyem volt.

Amikor a postát otthagytam, egy közeli kórházban helyezkedtem el, jó dolgom volt, még az Annus nénihez képest is. Egy nővérke volt akkoriban a barátnőm, ő vitt be, nemcsak fizetést, kosztot is kaptam. Szerettek a konyhások, jutott annyi, hogy ételre ne is kelljen költeni. Hiszed vagy sem, de jól főztek! És a nővérkék is szerettek, talán emlékszel, akkor még nem így néztem ki, mint most. Nemcsak megvolt mind a harminckettő, de csinos is voltam, legalábbis így mondták a fiatalasszonyok. Talán ez lett a vesztem, jó dolgomban nem tudtam, mit csinálok, összevesztem a barátnőmmel, egy másik nővérkével buktam le. Azt meg végképp nem tudtam, hogy az egyik orvossal is kavar. Úgy voltam, hogy akkor már jobb, ha nem dolgozunk egy munkahelyen, elmentem. Aztán onnantól fogva csak csapódtam, hol itt, hol ott vállaltam munkát, akkoriban még nem volt olyan nehéz munkához jutni, no meg fiatalabb is voltam, meg erősebb, ha úgy adódott, mentem én kubikolni is, építkezésre. De valahogy sehol sem tudtam igazán lehorgonyozni, se munkahelyen, se nő mellett. Még olyan is volt, hogy a többszörösét megkerestem egy hétvégén annak, mint amit a kórházban egy hónapra kaptam, de persze ez olyan, mint a kutya vacsorája. Egyszer hopp, máskor kopp. Amikor pénzem volt, fizettem a haveroknak. Ha meg a másiknak volt, az fizetett. Persze nem akkor kezdődött ez az egész ital dolog, ittam én már korábban is. Na, nem arra gondolok, amikor hébe-hóba fröccsöztünk az Annus néni lugasában, az egy rendes, polgári fröccsözés volt. Meg nem is arra, amikor vittem a nyugdíjat még mint postás, és nyáron behívtak, a kisnyugdíjasok voltak a legjobb szívűek, jöjjön, ebben a nagy melegben biztosan jólesik. Télen ugyanez, csak akkor a hideg ellen kellett védekezni, arra meg a jó kis házi pálinka való. Meg abban sincs semmi rossz, ha az ember munka után benéz a törzskocsmájába, és iszik egy-két pohárral. Aztán hazaballag, otthon várja az asszony, meg a vacsora. Nem tudnám megmondani, mikor kezdődött, talán akkor, amikor már nem ment haza az ember, hanem maradt záróráig. Meg hát hova is menne. Nem várja se asszony, se vacsora. Akkor már inkább a barátok. A szesztestvérek. Nem csak szó az, hogy szesztestvér. Ez igaz fogalom.

Mondok én neked valamit, volt egy haverom, ő is alkoholista, mint én, mert mondjuk ki, az vagyok, nem szégyellem, járt már így más is. Szóval volt ez a haverom, sokat ittunk együtt a kocsmában. Aztán egy nap nem jött. Mindenki nézett, senki nem emlékezett olyanra, hogy akár egy napot is kihagyott volna, talán a nászútját leszámítva, de hát azt sem tudom, volt-e nászútja egyáltalán. Amikor összebarátkoztunk, már nem tartotta a kapcsolatot a családjával. Szóval telt az idő, már záróra volt, nézett mindenki, hogy mi van, de csak nem jött. Biztosan beteg. Beteg? Akkor jött volna csak igazán, mert nincs jobb patika, mint a pálinka. Aztán másnap, harmadnap sem jött. Lassan mindenki megszokta. Aztán hetekkel később összefutottam vele az utcájukban, kint üldögélt a kertben, egy fonott karosszékben. Nézek ám, hát hiányzik térdből mind a két lába. Amputálni kellett, azt mondja, érszűkület. De ezt csak úgy tárgyilagosan, szinte érzelmek nélkül. Akkortól nem járt a kocsmába.  Megkért, hogy menjek le a közértbe és hozzak pár üveg sört, mert azt szerette. Onnantól a haláláig minden nap én vittem neki föl a sörét, persze együtt ittunk meg egy-egy üveggel. Na, ez a szesztestvérség. Ez működik. Mindhalálig. Nem élt soká, talán még másfél évet.

Hogy én meddig élek, nem tudom, a lábam mindenesetre még megvan, nem tudok róla, hogy érszűkületem volna, de alig van már rajta hús. Nem is tudod, honnan is tudnád, fiatal koromban futó voltam, egyszer még a megyei bajnokságot is megnyertem. Nagyon büszke voltam, amikor a nyakamba akasztották az aranyat. Nem tudom, hol lehet az az érme, pedig sokáig őrizgettem a többi trófeával együtt a vitrinben, aztán, gondolom, valamelyik költözésnél veszhetett el. Talán annál, amelyiknél én is elvesztettem magam."