Közeledvén az önkormányzati választásokhoz, egyre több emberrel találkozom, persze nem elsősorban kormánypártiakkal, bár azokkal is néha, akik komolyan töprengenek azon, egyáltalán az urnák elé járuljanak-e vagy sem. „A rendszerváltás óta minden egyes választáson, országgyűlésin, önkormányzatin részt vettem, a népszavazásokon is kivétel nélkül ott voltam, de most nem vagyok benne biztos, hogy „eleget tegyek-e az állampolgári kötelességemnek” – mondja például egyik ismerősöm.
Nincsenek egyedül ezzel az érzéssel. Politikusok, elemzők is kacérkodnak a távolmaradás gondolatával. Általános – ellenzéki - vélekedés szerint a választási törvényt a kormánypártok annyira kifacsarták, kiforgatták eredeti mivoltából, olyan nyilvánvalóan az ellenzék kárára és rovására módosították a szabályokat, hogy annak nincs is reális esélye a győzelemre, márpedig ha ez így van, akkor miféle választás az olyan, ahol eleve csak az egyik fél nyerhet.
Ezért aztán mind népszerűbb gondolat a bojkott, s ez az opció, gondolom, az ellenzék várható újabb veresége után csak felerősödik majd. Mint ilyen esetekben általában, ezúttal is ajánlom figyelmébe mindenkinek, aki efféle idegen szavakkal él, érdemes megvizsgálni, valójában miről is van szó. A bojkott egy 19. századi angol kapitány, bizonyos Charles Boycott nevéből származik. A fiatalon kvietált tiszt gazdag földbirtokosok uradalmi intézőjeként működött Észak-Írországban, és az ír bérlők körében gyorsan igen magasra hágott a népszerűtlenségi listákon. Hírhedt volt kegyetlenségéről és kérlelhetetlenségéről.
1880-ban történt, hogy zsandárok kíséretében megjelent a végrehajtóval tizenegy bérlőnél, és közölte, hogy le is út, fel is út. Az elkeseredett emberek közül az asszonyok voltak a kezdeményezők, minden, kezük ügyébe’ eső tárggyal dobálni kezdték Boycottot és csapatát, akik elmenekültek a rájuk zúduló holmik zápora elől. Kísérete még a környékről is eliszkolt, Boycott magára maradt a házában. Másnap a személyzet is elhagyta ,s legnagyobb meglepetésére a faluban az üzletekben sem voltak hajlandók őt kiszolgálni. Végül szégyenszemre meghátrált. Ezt a is történelmi példát csak azért idéztem föl, hogy bemutassam: a bojkottot sokan nálunk félreértelmezik. Azt hiszik, hogy az egyenlő a passzivitással, a teljes kivonulással a közéletből, afféle „műveljük meg kertjeinket” magatartás (ami szintén egy félreértés, de erről majd máskor), holott a bojkott eredeti értelme éppen az ellenkezője. Azt, amit az ír bérlők annak idején műveltek, mai szóhasználattal inkább polgári engedetlenségnek mondanánk.
De túl a nyelvészkedésen és a történészkedésen, az igazi kérdés az ellenzék számára ma nem az, hogy passzív rezisztencia vagy polgári engedetlenség, netán részvétel a Nemzeti Együttműködés rendszerében, ugyanis bármelyik stratégiát is választják, kérdés, hogy a még megmaradt híveiket rá tudják-e venni bármilyen politikai cselekvésre: akár arra, hogy szavazzanak rájuk, akár arra, hogy tömegesen maradjanak távol az urnától.
Amíg ebben nincs változás, addig magam sem mondhatok nekik mást, mint hogy ki-ki lelkiismeretére bízom, szüretelni megy-e, vagy szavazni október 12-én.