Megjelent a Budántúl Magazin novemberi száma. Íme, az aktuális "vezércikk":

Nem mondhatnám, hogy túl eredeti gondolatot adott volna közre a városvezetés a nemrég lezajlott, októberi, lakossági fórumon, miszerint le kellene bontani a budakeszi Erkel Ferenc Művelődési Központot. Aki figyelemmel kísérte a rendszerváltás óta eltelt negyedszázadot, és még nem szorul Cavintonra, emlékezhet arra, hogy az ötlet időről időre, mondhatni: búvópatakszerűen föl- fölbukkant az éppen aktuális elöljárók képzelgéseiben, hogy aztán a többi, meg nem gondolt és meg nem valósult között landoljon.

Nem akarok e helyt belemenni semmiféle gazdaságossági vagy műszaki érv taglalásába, hiszen nem nehéz belátni, hogy egy harminc éve épített közművelődési intézményt eltüntetni a föld színéről és újat építeni ahelyett, hogy korszerűsítenék-bővítenék, mindenféle eszélyességgel szembe megy. Éppen ezért erős a gyanúm, hogy a rombolási szándék mögött egészen más, vagyis nem gazdasági-műszaki megfontolások állnak, bárki bármit mondjon is.

Nemcsak Budakeszin, és nem is csak a közelmúltban találkoztam gyakran azzal a bizalmatlansággal, gyanakvással, ami a laikus művelődési intézmény-hálózatot, nem kevésbé az egész közművelődési szakmát övezi a hatalomba igazából a rendszerváltás után beáramlottak körében. Az ő szemükben ezek a házak, kiváltképp a már 1989 előtt is bennük tevékenykedő közművelődési szakemberek (leány- és legénykori nevükön: népművelők) egyértelműen a letűnt hatalom itt maradt rekvizitumainak tűntek (tűnnek) föl. Pedig tudhatnák, hogy a hazai közművelődési intézményhálózat még a béketáboron belül is unikumnak számított, és sokkal inkább hajazott skandináv, mintsem szovjet modellekre. Ráadásul a budakeszi művelődési háznak már az építését is legendák övezik; a nyolcvanas évek elején ez nem egyszerűen a felsőbbség, még csak nem is a helyi hatalom lakosságra oktrojált gesztusa volt („Nesze nektek kultúra!”), hanem egy, a településen élők közül jelentős erőket és sokakat megmozgató és megérintő ügy volt, ami szerencsésen találkozott az éppen csak szárnyait bontogató civil kezdeményezésekkel és a hatalom felpuhulásával, emberarcúsodásával. A 80-as években a ház ráadásul valóban a helyi kulturális és közélet központjává vált, olyan, nemritkán országos visszhangot kiváltott események színterévé, amelyek máig élnek sokak emlékezetében, és amelyekhez fogható nem sok történt az elmúlt húsz évben. És azt se feledjük, hogy a rendszerváltás előtti erjedéseknek, szerveződésének is színtere, otthona volt.

Óhatatlanul merül föl bennem a kérdés, csak nem ezeknek a mából visszapillantva már-már „boldog békeidőknek” a tárgyiasult emlékét, a legfőbb tanúját akarják a földdel egyenlővé tenni? Csak nem az emlékezetünkből akarják „a múltat végképp eltörölni”? Csak nem arról van szó, mint a bolsevik forradalom idején, amikor komolyan fölmerült, még a vasúti talpfákat is föl kell szedni, mondván, azokat még a cári rendszer idején fektették le? (Persze akkor sem a cár atyuskák, hanem az orosz proletárok…)

Csak a poén kedvéért jegyezném meg, hogy a lakossági fórumot, ahol a bevezetőben említett, épületes idea először nagyobb nyilvánosságot kapott, hol másutt is rendezhették volna meg, mint az eldózerolásra szánt Erkelben…

Slusszpoén: van rá egy fogadásom, hogy már rég nem ez a városvezetés lesz hatalmon, amikor a közmeghallgatások, falufórumok még mindig a Fő utca 108. első emeleti nagytermében lesznek. Már az is nagy szerencsének számítana, ha akkorra legalább egy alapos felújításon-korszerűsítésen

Az első hír: bár még tombol a nyár, de a fehér gólyák már javában gyakorlatoznak fenn, az égen; készülnek a nagy útra...

Aligha állja majd a madarak útját a hazánk déli határán építendő műszaki zár (kerítés), még akkor se, ha, így hangzik második hírünk , az építkezést felgyorsítják és nyár végéig befejezik.

Végül a harmadik újság: megjelent a Budántúl legújabb, augusztusi száma. Előzetesen íme, az aktuális címlap:

A Bloomberg kolumnistája, Leonid Bershidsky számításai szerint ahhoz, hogy az elöregedő európai társadalmak fenn tudják tartani jóléti rendszereiket, már az évtized végére, vagyis 2020-ig 42 millió, munkaerőpiacaikra újonnan belépő munkavállalóra lenne szükség. Máskülönben már középtávon is veszélybe kerülnek az ellátó rendszerek, például a nyugdíjak. Hosszabb távon, vagyis 2060-ig viszont a közgazda úgy kalkulál, 250 millió munkavállalóra lenne szükség a fennmaradásukhoz. Mindez a jelenlegi demográfiai trendek mellett nyilvánvalóan lehetetlen. (Az Európai Unió lélekszáma ez idő szerint valamivel több mint félmilliárd.) Kontinensünk számára, így a szerző, egyszerűen nem látszik más lehetőség, mint a lehető legszélesebbre tárni a kapukat a harmadik világból ide törekvő bevándorlók előtt. Különben gazdasági összeomlás és nyomor vár ránk, európaiakra.

Költői kérdés Bershidskyhez és a Nyájashoz: ha a szerző által vizionált megoldás jóvoltából a nyugdíjaink megmaradnának is (bár én még ezt is kétlem), Európa vajon megmaradna-e?

"Régen találkoztunk. Pedig egy időben nap mint nap láttuk egymást. Néha még fröccsöztünk is a lugasban, emlékszem. Az Annus néni lugasában. Mert hogy az Annus néninél laktam akkoriban albérletben, ti meg nem olyan régen költöztetek a házba. Az első házrész volt az Annus nénié, a másodikban laktak a Vicáék, hű, te, az micsoda nő volt, de senki nem mert kezdeni vele, Zsolti, a férje a falu legerősebb emberének számított, és olyan féltékeny volt, mint egy Otelló. Ti a harmadik lakók voltatok. De voltak még mögöttetek is, már nem emlékszem a nevére annak a srácnak, valami vállalkozóféle volt, ott állt a kis furgonja a bejáratnál, többször volt otthon, mint  fuvarban. Az Annus néninek mindig volt albérlője, nemcsak én. Volt az udvaron egy sufni, még azt is kiadta annak a nagydarab embernek, az ő nevét sem tudom már, de akkor szabadult a börtönből. Nem tyúklopásért ítélték el… Igen, emlékszem, mennyire meg voltatok ijedve, amikor kiderült, miféle társaságba csöppentetek, főleg a Julid, hetekbe telt, míg megnyugodott. Pedig mondtam, hogy nem rossz emberek az itt lakók, én akkor már évek óta voltam ott albérlő, és soha még csak egy szóváltás sem volt. Nem mondom, a Jóska gyerek, ha néha ivott, ami, valljuk meg, elő-előfordult, akkor szeretett okoskodni, de könnyen le lehetett csillapítani. Főleg az Annus néni értett a nyelvén, rá valahogy hallgatott, mint mindenki más is az udvarban. Volt, hogy még családi nézeteltéréseket is elsimított, valahogy mindenki hozzá ment panaszra.

Akkor még jó életem volt, albérlet, munka, levélkihordó voltam, magyarán postás. Mindenki ismert, és mindenkit ismertem a faluban, hiszen hol ezen, hol azon a területen hordtam ki a leveleket. Föl tudom mondani a falu összes utcáját sorrendben, a térkép itt van a fejemben máig. Sok névre is emlékezem, vannak itt olyan részek, hogy nem változott szinte semmi, a lakók sem, csak ha valaki meghalt vagy megházasodott: a halottakat rendszerint a Jóska vitte el, a házasodók meg vagy hozták a párjukat magukkal, vagy elköltöztek. De a táskát már nem igazán bírnám el, látod, hova jutottam. Nem, nem vagyok beteg, igaz, nem tudom, mikor látott orvos, de ötven kilót, ha nyomok, pedig nem vagyok egy mély növésű figura. És öregnek sem mondanám magam, legalábbis az életkorom szerint. Még a nyugdíjkorhatárt sem értem el, azt hiszem. Azt hiszem, de nem tudom, annyira már nem figyelek ilyesmire, minek. Úgysem lesz nyugdíjam, már az évet sem tudom, amikor utoljára rendes munkahelyem volt.

Amikor a postát otthagytam, egy közeli kórházban helyezkedtem el, jó dolgom volt, még az Annus nénihez képest is. Egy nővérke volt akkoriban a barátnőm, ő vitt be, nemcsak fizetést, kosztot is kaptam. Szerettek a konyhások, jutott annyi, hogy ételre ne is kelljen költeni. Hiszed vagy sem, de jól főztek! És a nővérkék is szerettek, talán emlékszel, akkor még nem így néztem ki, mint most. Nemcsak megvolt mind a harminckettő, de csinos is voltam, legalábbis így mondták a fiatalasszonyok. Talán ez lett a vesztem, jó dolgomban nem tudtam, mit csinálok, összevesztem a barátnőmmel, egy másik nővérkével buktam le. Azt meg végképp nem tudtam, hogy az egyik orvossal is kavar. Úgy voltam, hogy akkor már jobb, ha nem dolgozunk egy munkahelyen, elmentem. Aztán onnantól fogva csak csapódtam, hol itt, hol ott vállaltam munkát, akkoriban még nem volt olyan nehéz munkához jutni, no meg fiatalabb is voltam, meg erősebb, ha úgy adódott, mentem én kubikolni is, építkezésre. De valahogy sehol sem tudtam igazán lehorgonyozni, se munkahelyen, se nő mellett. Még olyan is volt, hogy a többszörösét megkerestem egy hétvégén annak, mint amit a kórházban egy hónapra kaptam, de persze ez olyan, mint a kutya vacsorája. Egyszer hopp, máskor kopp. Amikor pénzem volt, fizettem a haveroknak. Ha meg a másiknak volt, az fizetett. Persze nem akkor kezdődött ez az egész ital dolog, ittam én már korábban is. Na, nem arra gondolok, amikor hébe-hóba fröccsöztünk az Annus néni lugasában, az egy rendes, polgári fröccsözés volt. Meg nem is arra, amikor vittem a nyugdíjat még mint postás, és nyáron behívtak, a kisnyugdíjasok voltak a legjobb szívűek, jöjjön, ebben a nagy melegben biztosan jólesik. Télen ugyanez, csak akkor a hideg ellen kellett védekezni, arra meg a jó kis házi pálinka való. Meg abban sincs semmi rossz, ha az ember munka után benéz a törzskocsmájába, és iszik egy-két pohárral. Aztán hazaballag, otthon várja az asszony, meg a vacsora. Nem tudnám megmondani, mikor kezdődött, talán akkor, amikor már nem ment haza az ember, hanem maradt záróráig. Meg hát hova is menne. Nem várja se asszony, se vacsora. Akkor már inkább a barátok. A szesztestvérek. Nem csak szó az, hogy szesztestvér. Ez igaz fogalom.

Mondok én neked valamit, volt egy haverom, ő is alkoholista, mint én, mert mondjuk ki, az vagyok, nem szégyellem, járt már így más is. Szóval volt ez a haverom, sokat ittunk együtt a kocsmában. Aztán egy nap nem jött. Mindenki nézett, senki nem emlékezett olyanra, hogy akár egy napot is kihagyott volna, talán a nászútját leszámítva, de hát azt sem tudom, volt-e nászútja egyáltalán. Amikor összebarátkoztunk, már nem tartotta a kapcsolatot a családjával. Szóval telt az idő, már záróra volt, nézett mindenki, hogy mi van, de csak nem jött. Biztosan beteg. Beteg? Akkor jött volna csak igazán, mert nincs jobb patika, mint a pálinka. Aztán másnap, harmadnap sem jött. Lassan mindenki megszokta. Aztán hetekkel később összefutottam vele az utcájukban, kint üldögélt a kertben, egy fonott karosszékben. Nézek ám, hát hiányzik térdből mind a két lába. Amputálni kellett, azt mondja, érszűkület. De ezt csak úgy tárgyilagosan, szinte érzelmek nélkül. Akkortól nem járt a kocsmába.  Megkért, hogy menjek le a közértbe és hozzak pár üveg sört, mert azt szerette. Onnantól a haláláig minden nap én vittem neki föl a sörét, persze együtt ittunk meg egy-egy üveggel. Na, ez a szesztestvérség. Ez működik. Mindhalálig. Nem élt soká, talán még másfél évet.

Hogy én meddig élek, nem tudom, a lábam mindenesetre még megvan, nem tudok róla, hogy érszűkületem volna, de alig van már rajta hús. Nem is tudod, honnan is tudnád, fiatal koromban futó voltam, egyszer még a megyei bajnokságot is megnyertem. Nagyon büszke voltam, amikor a nyakamba akasztották az aranyat. Nem tudom, hol lehet az az érme, pedig sokáig őrizgettem a többi trófeával együtt a vitrinben, aztán, gondolom, valamelyik költözésnél veszhetett el. Talán annál, amelyiknél én is elvesztettem magam."

Európa egy ideje kísérleti terep: azt próbálgatja, vajon fennmaradhat-e egy civilizáció, ahol a nők nem akarnak szülni, a férfiak nem akarnak harcolni. Hát még akkor, ha mind nagyobb részarányt képviselnek az össznépességen belül egy olyan civilizáció küldöttei (a szóban forgó jövevények ugyanis nem egyszerűen csak jönnek, hanem küldetéssel is érkeznek…) akik, ha nők, szülni is hajlandók, ha pedig férfiak, harcolni sem restek.

Elméletileg persze nem zárom ki a lehetőségét, hogy a kísérlet sikerül, de nagy tétekben azért nem fogadnék rá.

Nemrég hallottam egy statisztikát a német, szülőképest korosztályba tartozó nőkről, egészen magas arányban vannak azok, akiknek nemcsak, hogy nincs gyerekük, de nem is tervezik, hogy valaha legyen. A demográfusok szerint innen már nincs visszaút egy egészséges korfához, csak a betelepítés marad mint lehetőség. Kérdés, hogy egy bizonyos, kritikus tömegen túl, a betelepültek a német/európai stb. civilizációt fogják-e fenntartani-továbbvinni, vagy valami egészen mást. Tiszta Római Birodalom.

Manapság nagy a zaj egy bizonyos, titokzatos miniszterelnöki főcsővezető, akarom mondani főtanácsadó személye körül, aki állítólag mindenféle munkaszerződés és ellenszolgáltatás nélkül, csak úgy, merő ügyszeretetből és -buzgóságból ad jobbnál jobb tanácsokat, amelyek nagy része állítólag meg is hallgattatik a magas fülek által. Mondom, nagy a zaj, de mifelénk erre csak legyintenek még a kocsmában is. Nekünk itt, ezen a vidéken, nehéz bármi újat mondani. Láttunk mi már karón főtanácsadót, legalább ilyet, mint amilyen ez is. Dejá vu; vagy, ahogy Jenci mondaná a söntéspultból saját szabad fordításban: dézsafű.

Emlékszem például, évekkel ezelőtt, amikor városkánkban a frissen megválasztott polgármester szinte az eskütétel után máris megnevezte az ő politikai főtanácsadóját. Speciel ebben a tekintetben különbözött a jelenlegi miniszterelnöktől, mert ő legalább nyíltan vállalta, nem pedig megtagadta a bizalmi emberét. A bejelentést jegyzőkönyvben, sőt, ha emlékezetem nem csal, határozatban is rögzítették. De csupán annyit, hogy X. Y. a polgármester politikai főtanácsadója teljes körű fölhatalmazással, de ezért – és innen kezdődik a feltűnő hasonlóság mai, országos utódjával – semmiféle javadalmazásban nem részesül. Tevékenységét pedig a lehető legszélesebb körben húzták meg. Természetesen félhivatalosan az is meg lett mondva az apparátusnak, hogy mindenben segítsék a főtanácsadó urat, minden információt, amit esetleg kér, adjanak át neki, tekintsenek kéréseire úgy, mintha maga a polgármester intézte volna a tisztviselőkhöz. Nem egyszer fordult elő, hogy komoly tárgyalásokra küldte el nevezett urat a település első embere maga helyett, aki egy idő után, nemcsak hogy nélkülözhetetlenné tette magát, de számos, fontos kérdésben jobban képben volt, mint bárki más a polgármesteri hivatalban, küldőjét is beleértve. A főtanácsadó érdeklődési köre elsősorban az ingatlanügyekre, a különböző befektetésekre és befektetőkre terjedt ki. A főtanácsadó igen hatékonyan működött, hiszen őt bezzeg nem kötötte semmiféle formális egyeztetési kényszer holmi szakigazgatási szervekkel, szakbizottságokkal, nem tartozott beszámolási kötelezettséggel senkinek. Olyan apróságok sem kötötték meg a kezét, mint a bevezetőben említett eskü, amit amúgy minden választott tisztségviselőnek, valamint kinevezett köztisztviselőnek le kell tenni. Így aztán utólag nem volt számon kérhető például hivatali titoktartás vagy más efféle bagatell ügyekben.

A vircsaftnak, bár olajozottan működött, mégis vége szakadt. A banánhéj éppen a már említett írásbeliség volt; a helyhatóság törvényességi felügyeletét ellátó szerv megvizsgálta ugyanis a főtanácsadói kinevezésről szóló határozatot (persze volt helyből, aki fölhívja rá a figyelmet, hiszen nem mindenki örvendezett egyértelműen ennek a kétségtelenül blikkfangos konstrukciónak), és fölszólította az önkormányzatot, helyezze hatályon kívül az említett határozatot. Így ért, legalábbis formálisan, véget ez a történet. (A főtanácsadót persze ezután is gyakran látták a polgármesterhez hajolva fülbe súgni, de onnantól kezdve, legalábbis mint polgármesteri alteregó megszűnt működni.)

Szóval mondom, mi már mindent láttunk, sőt, nem tartom kizártnak, hogy éppen a mi városunk volt a mintaadó példa legfelső szinten is, hogy politikai főtanácsadót legjobb titokban, informálisan, mindenféle írás nélkül kinevezni.