eXabo Tibor blogja

NERetlen kétéves

Orbánt monyolják

Miközben hetek óta másról sem szól a honi közélet, mint a NAV-botrányról, érdemes megemlíteni, volt itt nemrég egy, legalábbis az érintett szempontjából, még súlyosabb ügy is. Mivel az érintett maga a miniszterelnök, talán nem árt, ha a közvélemény is több figyelmet szentel az esetnek. Amit, hogy valódi súlyán kezeljük, megpróbálnánk dekódolni.

A hazai sajtó beszámolt arról, hogy az elmúlt időszakban Orbán Viktor többször is járt Svájcban - magánemberként. Egyik útja kapcsán annyit közöltek, lányát kísérte el, aki az említett országban folytatja majd a tanulmányait. Voltak az utazásoknak homályosabb momentumai. Na, nem a tandíjra gondolok, ami amúgy tetemes summa; inkább arra a furcsa körülményre, amire a DK közleményben hívta föl a figyelmet. Ebben a párt szóvivője arról ír, hogy a kormányfő látogatása során ottani bankok magas rangú képviselőivel találkozott (bankok megnevezve). Tárgyalásait nem hivatalos minőségében folytatta, így az esetről semmiféle hivatalos kommüniké nem született.

Adódik a kérdés, vajon mi keresnivalója lehetett Orbánnak magánemberként svájci bankokban?

Hogyan szerzett minderről tudomást a Demokratikus Koalíció?

Nos, azt hiszem, azt mindenképpen kizárhatjuk, hogy a találkozó tényét, ha tényről beszélhetünk, a svájci bankárok fecsegték volna ki. Aki ebben a szakmában ilyesmire vetemednék, az a banki recepciós beosztásig sem jutna el a szamárlétrán. A miniszterelnök embereiről is sok minden elmondható, de hogy bizalmas információkat osztanának meg főnökük magánlátogatásával kapcsolatban, az nem igazán hihető. Véleményem szerint annak is kevés az esélye, hogy a DK egyik tisztségviselője vagy szimpatizánsa épp akkor sétált volna valamelyik zürichi bankfiók előtt, amikor oda a miniszterelnök betért. Ha a találkozó valóban lezajlott, arra aligha került volna sor nyilvános bankfiókban.

A DK értesülései forrásáról nem kívánt beszámolni, a történetet a miniszterelnöki szóvivő "vad"kacsának minősítette.

Az ügyről azóta mind a miniszterelnökség, mind a DK, mind a sajtó hallgat. (Kivéve a jó Németh Szilárdot, aki mostanában azzal vádolta meg Gyurcsány Ferencet - ki mást? -, hogy az amerikaiakkal sző összeesküvést főnöke hatalmának megdöntésére. Amiben, a körülményekre tekintettel, akár lehet is valami.)

Szóval, miért is ez a csönd?

Azért, mert az, aki a "vad"kacsát fölrepítette, akcióját ezennel befejezettnek nyilvánította. Többet, legalábbis egyelőre, nem kívánt föltárni. Az üzenet, értékelése szerint, célba ért.

Hogy ki volt a címzett, az eléggé nyilvánvaló.

De mi volt az izenet?

Talán valami ilyesmi: "Haver, tudd, hogy tudunk minden lépésedről, tudjuk azt is, melyik bankkal állsz te és a strómanjaid intim viszonyban, még azt is, mennyi van a számlátokon. Ha nem szeretnéd, hogy mások is megtudják, esetleg zárolják, akkor mostantól jó fiú leszel."

Hogy kiféle lehetett a feladó, azt a módszerek alapján ugyancsak sejtheti a Nyájas Olvasó. A megbízóról, talán nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, az elmúlt hetek kiutasítási botránya alapján közepes képzelőerővel  ugyancsak képet alkothat magának bárki.

Ha mindez igaz, akkor Orbán Viktort most már két oldalról is monyolják, nemcsak kelet felől. A helyzet fölöttébb kellemetlen. Hiszen már az óegyiptomi álmoskönyvekben is az áll, "Nem szolgálhattok két úrnak!".

Akik most abban bíznak, hogy majd egyszer kiborul a bili, s erről az ügyről is lehull a lepel (A hónap képzavara - a virt. Szerk.), félek, csalódni fognak. Az igazság előbb vagy utóbb persze, valószínűleg kiderül, ámde azt a reménykedők, velem egyetemben, nemigen fogják megérni. Akik ezt az üzenetet elküldték, nem azért küldték, hogy előre jelezzék O. V.-nek, mit készülnek tenni ellene; amit tenni készülnek, figyelmeztetés nélkül fogják megcselekedni. Inkább azért, hogy kézben tartsák. Az ország első számú vezetője, aki még ellenfelei csodálatát is kivívta az elmúlt években azzal, ahogyan kitágította politikai mozgásterét, most ennek drámai beszűkülését kénytelen érzékelni. Amit én speciel nem annyira bánok, csak hogy az övével együtt az ország lehetőségei is végzetesen zsugorodnak.

 

Boycottól a bojkottig

Közeledvén az önkormányzati választásokhoz, egyre több emberrel találkozom, persze nem elsősorban kormánypártiakkal, bár azokkal is néha, akik komolyan töprengenek azon, egyáltalán az urnák elé járuljanak-e vagy sem. „A rendszerváltás óta minden egyes választáson, országgyűlésin, önkormányzatin részt vettem, a népszavazásokon is kivétel nélkül ott voltam, de most nem vagyok benne biztos, hogy „eleget tegyek-e az állampolgári kötelességemnek” – mondja például egyik ismerősöm.
Nincsenek egyedül ezzel az érzéssel. Politikusok, elemzők is kacérkodnak a távolmaradás gondolatával. Általános – ellenzéki - vélekedés szerint a választási törvényt a kormánypártok annyira kifacsarták, kiforgatták eredeti mivoltából, olyan nyilvánvalóan az ellenzék kárára és rovására módosították a szabályokat, hogy annak nincs is reális esélye a győzelemre, márpedig ha ez így van, akkor miféle választás az olyan, ahol eleve csak az egyik fél nyerhet.
Ezért aztán mind népszerűbb gondolat a bojkott, s ez az opció, gondolom, az ellenzék várható újabb veresége után csak felerősödik majd. Mint ilyen esetekben általában, ezúttal is ajánlom figyelmébe mindenkinek, aki efféle idegen szavakkal él, érdemes megvizsgálni, valójában miről is van szó. A bojkott egy 19. századi angol kapitány, bizonyos Charles Boycott nevéből származik. A fiatalon kvietált tiszt gazdag földbirtokosok uradalmi intézőjeként működött Észak-Írországban, és az ír bérlők körében gyorsan igen magasra hágott a népszerűtlenségi listákon. Hírhedt volt kegyetlenségéről és kérlelhetetlenségéről.
1880-ban történt, hogy zsandárok kíséretében megjelent a végrehajtóval tizenegy bérlőnél, és közölte, hogy le is út, fel is út. Az elkeseredett emberek közül az asszonyok voltak a kezdeményezők, minden, kezük ügyébe’ eső tárggyal dobálni kezdték Boycottot és csapatát, akik elmenekültek a rájuk zúduló holmik zápora elől. Kísérete még a környékről is eliszkolt, Boycott magára maradt a házában. Másnap a személyzet is elhagyta ,s legnagyobb meglepetésére a faluban az üzletekben sem voltak hajlandók őt kiszolgálni. Végül szégyenszemre meghátrált. Ezt a is történelmi példát csak azért idéztem föl, hogy bemutassam: a bojkottot sokan nálunk félreértelmezik. Azt hiszik, hogy az egyenlő a passzivitással, a teljes kivonulással a közéletből, afféle „műveljük meg kertjeinket” magatartás (ami szintén egy félreértés, de erről majd máskor), holott a bojkott eredeti értelme éppen az ellenkezője. Azt, amit az ír bérlők annak idején műveltek, mai szóhasználattal inkább polgári engedetlenségnek mondanánk.
De túl a nyelvészkedésen és a történészkedésen, az igazi kérdés az ellenzék számára ma nem az, hogy passzív rezisztencia vagy polgári engedetlenség, netán részvétel a Nemzeti Együttműködés rendszerében, ugyanis bármelyik stratégiát is választják, kérdés, hogy a még megmaradt híveiket rá tudják-e venni bármilyen politikai cselekvésre: akár arra, hogy szavazzanak rájuk, akár arra, hogy tömegesen maradjanak távol az urnától.
Amíg ebben nincs változás, addig magam sem mondhatok nekik mást, mint hogy ki-ki lelkiismeretére bízom, szüretelni megy-e, vagy szavazni október 12-én.

süti beállítások módosítása