Március végén döntött a magyar országgyűlés, hogy a visszalépő Guadalajara helyett Budapest rendezi meg a 2017-es vizes világbajnokságot. Két hónap sem telt el, és a sportrendezvény költségvetése, aminek ismeretében (is) a honanyák és -atyák döntöttek, rejtélyes és máig hitelesen meg nem indokolt módon több mint kétszeresére nőtt. (De erről természetesen már nem a parlament határozott, az csak a kormánynak adott bianco csekket, hogy a szükséges pénzügyi garanciát nyújtsa…) S láss csodát, újabb két hét, és hivatalosan is bejelentik: az ország, ahol mindez különösebb botrány nélkül megtörténhetett, jelesül a magyaroké, pontosabban a fővárosa, megpályázza a 2024-es olimpiai játékok megrendezését.

Nem mintha Magyarország ne volna képes egy ilyen világverseny lebonyolítására. Minden bizonnyal akad e hazában elég szakember, aki e kétségkívül roppant bonyolult vállalkozás pénzügyi, műszaki, logisztikai stb. megtervezésére, megszervezésére és kivitelezésére alkalmas. Ha pedig valamely kompetencia helyben netalántán mégis hiányoznék, azt meg lehet vásárolni. Ma nincs a világon szinte semmi, ami ne lenne megvehető, még az is, ami nincs, de majd lesz, ha a tisztelt fizetőképes vevő megrendeli. Ezt azok kedvéért mondom, akik, elég sokan vannak szerte a világban, még mindig abban az illúzióban élnek, hogy egy-egy nagyesemény megrendezése afféle nemzeti teljesítmény. Amennyiben a futball-nagyhatalom Katar labdarúgó VB-t rendezhet (s ne legyen kétségünk, hacsak a FIFA-botrány miatt vissza nem veszik a jogot, meg is fogja rendezni, méghozzá példásan fogja megrendezni), mit nekünk egy nyári olimpia!

Ha netalántán elnyernénk a rendezés jogát, legjobb lenne az egész et úgy, ahogyan van, kiadni gebinbe egy nemzetközi konzorciumnak, szigorú pénzügyi garanciák mellett, hogy aztán nehogy úgy járjunk, mint Görögország. (Csak emlékeztetném rá a Nyájast, Athén 2004-ben látta vendégül a világ sportolóit. Amikor a játékok után a zárszámadás elkészült, bebizonyosodott, amit persze addig is sejtettek a bennfentesek, hogy az eredetileg tervezett büdzsét többszörösen túllépték. Mértékadó közgazdák már akkor figyelmeztettek, hogy az ország ezzel úgy eladósította magát, hogy a hiteleit a büdös életben nem lesz képes visszafizetni. Pedig akkor még hol volt a gazdasági világválság?! Persze a huhogókra akkor sem figyelt senki.)

Azoknak, akik egy efféle megoldástól az olimpia magyar jellegét féltenék, megnyugtatásul közlöm: a nemzetközi stylistok, arculattervezők, marketingesek és PR-esek bizonyára tudnák a dolgukat, és olyan magyarosch olimpiát rittyentenének nekünk Rubik-kockát forgató pulikutya kabalaállattal, a diszkoszvetés mellé a versenyszámok közé beiktatott malomkő-hajítással bocskaiban, mint a pinty (a hónap képzavara – a Szerk.), minden magyar megnyalná a végén mind a tíz ujját.

Mielőtt defetizmussal vádolna bárki, sietek kijelenteni, a magam részéről akár támogatnék is egy olyan olimpiát, ahol népszavazást rendeznének arról, akarják-e a magyarok egyáltalán, és persze a referendum előtt ismertek lennének a főbb pénzügyi mutatók, sőt: azok gránitba lennének vésve (Alaptörvénybe beleírva). Ahol az egész projektre egy nyílt, tőzsdére bevezetett részvénytársaság alakulna, és a támogató magyarok (és külföldiek is) olimpiai részvényeket vásárolhatnának a busásan megtérülő befektetésük reményében. Ahol Coubertin magyar hívei az adójuk egy százalékát fölajánlhatnák a szent cél érdekében. Ahol az utolsó similabda beszerzéséig, minden egyes rajtkő kivitelezéséig minden nyílt, átlátható, nemzetközi közbeszerzési pályázatokon dőlne el. Ahol minden résztvevő komoly és szigorú pénzügyi garanciákat nyújtana, ill. kapna arra, hogy a költségek az eredeti keretek között maradnak.

Mivel Magyarország nem ilyen ország, természetesen ilyen olimpia nem lesz nálunk se 2024-ben, se -28-ban, se -32-ben. Biztosak lehetünk abban, hogy az olimpia ügyére az első pillanattól fogva rátelepedik majd a politika. Azzal persze boldogan kiegyeznénk, ha ez nem állna másból, mint hogy minden államtitkárra jutna legalább egy hivatalos díjátadás potya puszival, de tartok tőle, a dolog korántsem állna meg itt. És akkor még nem is szóltunk a klientúrákról, az oligarchiáról stb. Pénzszagra gyűl… És az olimpia, ha lesz (ezt tessék akár jóslatnak is venni, bár ritkán és nem szívesen bocsátkozom jövőbe látásra) biztosan többszörösébe kerül majd az eredetileg kalkuláltnak. És nem azért, mert ne lennének képesek a magyarok ésszerűen gazdálkodni. Hanem azért, mert így lehet minél többet lopni. Lopni egyébként mindig és mindenütt lop az elit. És nemcsak az elit. Már Spiró György is megírta: „Ahol nem lopnak, nem is épül semmi”. Csak az arányok, azok nem mindegy, hogyan alakulnak: mintha nálunk sok és túl mohó lenne a sápszedő. No meg az se közömbös, hogy egy szegényedő néptől lopnak sokat, vagy egy amúgy prosperáló nemzettől – méltányosan és mértékkel. Biztos vagyok benne, ha rendezünk olimpiát, az éremlistára tekintve, meg a boldog tudattal, hogy hetekig rajtunk csüggött a világ szeme, sok honfiúi kebel dagad majd. Ki törődik akkor majd azzal, hogy mi mibe került. „A nagymamától sem kérdezzük meg a karácsonyi bejgli árát”, hogy egy élő klasszikust idézzünk. Volt ebben a népben mindig is dzsentris nagyvonalúság, és van ma is. Pénzről beszélni, elszámolni, amikor nagy nemzeti ügyünkről van szó? Hogy közben a kevés kiváltságosnak nemcsak a keble, hanem a pénztárcája is dagad? Ugyan, micsoda kicsinyeskedés!

U.i.: Kérem, feltűnés nélkül kövessen!