Manapság nagy a zaj egy bizonyos, titokzatos miniszterelnöki főcsővezető, akarom mondani főtanácsadó személye körül, aki állítólag mindenféle munkaszerződés és ellenszolgáltatás nélkül, csak úgy, merő ügyszeretetből és -buzgóságból ad jobbnál jobb tanácsokat, amelyek nagy része állítólag meg is hallgattatik a magas fülek által. Mondom, nagy a zaj, de mifelénk erre csak legyintenek még a kocsmában is. Nekünk itt, ezen a vidéken, nehéz bármi újat mondani. Láttunk mi már karón főtanácsadót, legalább ilyet, mint amilyen ez is. Dejá vu; vagy, ahogy Jenci mondaná a söntéspultból saját szabad fordításban: dézsafű.

Emlékszem például, évekkel ezelőtt, amikor városkánkban a frissen megválasztott polgármester szinte az eskütétel után máris megnevezte az ő politikai főtanácsadóját. Speciel ebben a tekintetben különbözött a jelenlegi miniszterelnöktől, mert ő legalább nyíltan vállalta, nem pedig megtagadta a bizalmi emberét. A bejelentést jegyzőkönyvben, sőt, ha emlékezetem nem csal, határozatban is rögzítették. De csupán annyit, hogy X. Y. a polgármester politikai főtanácsadója teljes körű fölhatalmazással, de ezért – és innen kezdődik a feltűnő hasonlóság mai, országos utódjával – semmiféle javadalmazásban nem részesül. Tevékenységét pedig a lehető legszélesebb körben húzták meg. Természetesen félhivatalosan az is meg lett mondva az apparátusnak, hogy mindenben segítsék a főtanácsadó urat, minden információt, amit esetleg kér, adjanak át neki, tekintsenek kéréseire úgy, mintha maga a polgármester intézte volna a tisztviselőkhöz. Nem egyszer fordult elő, hogy komoly tárgyalásokra küldte el nevezett urat a település első embere maga helyett, aki egy idő után, nemcsak hogy nélkülözhetetlenné tette magát, de számos, fontos kérdésben jobban képben volt, mint bárki más a polgármesteri hivatalban, küldőjét is beleértve. A főtanácsadó érdeklődési köre elsősorban az ingatlanügyekre, a különböző befektetésekre és befektetőkre terjedt ki. A főtanácsadó igen hatékonyan működött, hiszen őt bezzeg nem kötötte semmiféle formális egyeztetési kényszer holmi szakigazgatási szervekkel, szakbizottságokkal, nem tartozott beszámolási kötelezettséggel senkinek. Olyan apróságok sem kötötték meg a kezét, mint a bevezetőben említett eskü, amit amúgy minden választott tisztségviselőnek, valamint kinevezett köztisztviselőnek le kell tenni. Így aztán utólag nem volt számon kérhető például hivatali titoktartás vagy más efféle bagatell ügyekben.

A vircsaftnak, bár olajozottan működött, mégis vége szakadt. A banánhéj éppen a már említett írásbeliség volt; a helyhatóság törvényességi felügyeletét ellátó szerv megvizsgálta ugyanis a főtanácsadói kinevezésről szóló határozatot (persze volt helyből, aki fölhívja rá a figyelmet, hiszen nem mindenki örvendezett egyértelműen ennek a kétségtelenül blikkfangos konstrukciónak), és fölszólította az önkormányzatot, helyezze hatályon kívül az említett határozatot. Így ért, legalábbis formálisan, véget ez a történet. (A főtanácsadót persze ezután is gyakran látták a polgármesterhez hajolva fülbe súgni, de onnantól kezdve, legalábbis mint polgármesteri alteregó megszűnt működni.)

Szóval mondom, mi már mindent láttunk, sőt, nem tartom kizártnak, hogy éppen a mi városunk volt a mintaadó példa legfelső szinten is, hogy politikai főtanácsadót legjobb titokban, informálisan, mindenféle írás nélkül kinevezni.