Megjelent a Budántúl Magazin novemberi száma. Íme, az aktuális "vezércikk":

Nem mondhatnám, hogy túl eredeti gondolatot adott volna közre a városvezetés a nemrég lezajlott, októberi, lakossági fórumon, miszerint le kellene bontani a budakeszi Erkel Ferenc Művelődési Központot. Aki figyelemmel kísérte a rendszerváltás óta eltelt negyedszázadot, és még nem szorul Cavintonra, emlékezhet arra, hogy az ötlet időről időre, mondhatni: búvópatakszerűen föl- fölbukkant az éppen aktuális elöljárók képzelgéseiben, hogy aztán a többi, meg nem gondolt és meg nem valósult között landoljon.

Nem akarok e helyt belemenni semmiféle gazdaságossági vagy műszaki érv taglalásába, hiszen nem nehéz belátni, hogy egy harminc éve épített közművelődési intézményt eltüntetni a föld színéről és újat építeni ahelyett, hogy korszerűsítenék-bővítenék, mindenféle eszélyességgel szembe megy. Éppen ezért erős a gyanúm, hogy a rombolási szándék mögött egészen más, vagyis nem gazdasági-műszaki megfontolások állnak, bárki bármit mondjon is.

Nemcsak Budakeszin, és nem is csak a közelmúltban találkoztam gyakran azzal a bizalmatlansággal, gyanakvással, ami a laikus művelődési intézmény-hálózatot, nem kevésbé az egész közművelődési szakmát övezi a hatalomba igazából a rendszerváltás után beáramlottak körében. Az ő szemükben ezek a házak, kiváltképp a már 1989 előtt is bennük tevékenykedő közművelődési szakemberek (leány- és legénykori nevükön: népművelők) egyértelműen a letűnt hatalom itt maradt rekvizitumainak tűntek (tűnnek) föl. Pedig tudhatnák, hogy a hazai közművelődési intézményhálózat még a béketáboron belül is unikumnak számított, és sokkal inkább hajazott skandináv, mintsem szovjet modellekre. Ráadásul a budakeszi művelődési háznak már az építését is legendák övezik; a nyolcvanas évek elején ez nem egyszerűen a felsőbbség, még csak nem is a helyi hatalom lakosságra oktrojált gesztusa volt („Nesze nektek kultúra!”), hanem egy, a településen élők közül jelentős erőket és sokakat megmozgató és megérintő ügy volt, ami szerencsésen találkozott az éppen csak szárnyait bontogató civil kezdeményezésekkel és a hatalom felpuhulásával, emberarcúsodásával. A 80-as években a ház ráadásul valóban a helyi kulturális és közélet központjává vált, olyan, nemritkán országos visszhangot kiváltott események színterévé, amelyek máig élnek sokak emlékezetében, és amelyekhez fogható nem sok történt az elmúlt húsz évben. És azt se feledjük, hogy a rendszerváltás előtti erjedéseknek, szerveződésének is színtere, otthona volt.

Óhatatlanul merül föl bennem a kérdés, csak nem ezeknek a mából visszapillantva már-már „boldog békeidőknek” a tárgyiasult emlékét, a legfőbb tanúját akarják a földdel egyenlővé tenni? Csak nem az emlékezetünkből akarják „a múltat végképp eltörölni”? Csak nem arról van szó, mint a bolsevik forradalom idején, amikor komolyan fölmerült, még a vasúti talpfákat is föl kell szedni, mondván, azokat még a cári rendszer idején fektették le? (Persze akkor sem a cár atyuskák, hanem az orosz proletárok…)

Csak a poén kedvéért jegyezném meg, hogy a lakossági fórumot, ahol a bevezetőben említett, épületes idea először nagyobb nyilvánosságot kapott, hol másutt is rendezhették volna meg, mint az eldózerolásra szánt Erkelben…

Slusszpoén: van rá egy fogadásom, hogy már rég nem ez a városvezetés lesz hatalmon, amikor a közmeghallgatások, falufórumok még mindig a Fő utca 108. első emeleti nagytermében lesznek. Már az is nagy szerencsének számítana, ha akkorra legalább egy alapos felújításon-korszerűsítésen